Emlékszel arra a pillanatra, amikor először azt mondtad magadnak: „Itt jó helyen vagyok"?
A „jó helyen vagyok" érzés már a gimnázium óta kísér. Ha elveszítettem, mindig megváltoztattam valamit: anya lettem, új hobbiba kezdtem, valami teljesen újat tanultam, vagy új munkakörbe léptem.
Igen, a TotalEnergiesnél évek után váltottál technikai szerepből HR irányba.
Pontosan. A fő indok az őszinte érdeklődés volt az emberek iránt. Úgy éreztem, hogy a vállalatnál sok tehetséges ember dolgozik, de gyakran olyan pozícióban, ami nem passzol hozzájuk, így nem tudják kiaknázni a tehetségüket. Ezen akartam változtatni.
Nem volt túl nagy kockázat a váltás? Vagy előnyös volt valamiben?
Kockázat volt! Sok év után teljesen új területre léptem, és nem tudtam, mennyire reális az elképzelésem róla. De kiderült, hogy a technikai gondolkodásmódom itt is jól jön: táblázatokkal, riportokkal és elemzésekkel dolgozunk, ezt nevezik adatvezérelt HR-nek. Szeretem, ha rendszerezett minden.
Ma már sokkal inkább HR-szakembernek érzem magam, ráadásul előnyömre válik, hogy jól értem a technikailag orientált kollégákat is. Tudom, hogy sok szakember számára éppen a műszaki területen dolgozókkal való kommunikáció jelent nagy kihívást.
Mi lepett meg leginkább a HR-ben? És mi az, ami annyira lelkesített, hogy már nem akartál visszatérni?
A kezdet nagyon kaotikus volt. Bár a bérkifizetések működtek, nem volt kiépített rendszer, amiben átláthatóan lehetett volna tájékozódni. Ugyanakkor lehetőségem nyílt rá, hogy mindent a saját elképzelésem szerint alakítsak ki, és közben megtapasztaljam, hogy az emberekkel való munka örömmel tölt el.
Szerinted a fiatalok manapság túl gyorsan vagy túl kategorikusan utasítják el a „nagyvállalatot"?
Általánosságban talán igen. Meg is értem. Hiszek benne, hogy néhány nagyvállalatnál én sem maradtam volna sokáig. De ha az ember rátalál a megfelelő cégre, az remek.
A TotalEnergiesnél például az is nagyszerű, hogy az ember technikai területről is átmehet HR-be, és ez senkinek sem tűnik furcsának. Sok más cégnél ez nem lenne lehetséges.
Mit érdemes szem előtt tartani egy kezdőnek, amikor nagyvállalathoz csatlakozik?
Egy multinacionális cég működését időbe telik teljesen megérteni. Csak fokozatosan lehet kiismerni az összes írott és íratlan szabályt. Sokan gyorsabb karrierlépést várnak, és ha az nem jön, csalódottak lesznek. Azt tanácsolom, hogy érdeklődjenek a cég működése iránt, tanuljanak új dolgokat, és legyenek aktívak. Egy egészséges vállalatban a kezdeményezőkészséget észreveszik. Amikor pedig itt az idő és a lehetőség az előrelépésre, minden nagyon gyorsan történik.
Az aktivitásodat és lelkesedésedet észrevették a TotalEnergies párizsi központjában is. Hogyan nyilvánult ez meg?
Teljes lendülettel vetettem bele magam a HR-be, de mivel nem rendelkeztem minden szükséges tudással, elkezdtem kapcsolatba lépni a környező leányvállalatok HR-kollégáival, valamint a központtal, hogy segítséget és tanácsot kérjek.
Néhány hónappal később, amikor egy kolléganő távozott az HR Europe Coordinator pozícióból, a felettese felajánlotta nekem ezt a pozíciót. Bekerültem Frédérique Setruk, az HR Europe VP csapatába. Csodálatos főnök volt, rengeteget tanultam tőle, és a mai napig szívesen emlékszem rá.
Mit tanultál az emberekről a munka során az európai leányvállalatoknál?
Minden leányvállalatnál fantasztikus, kedves és tehetséges emberekkel találkoztam, és persze akadtak más típusok is. Ebben a tekintetben a nemzetiségnek semmi szerepe nem volt.
Abban az időben a felettesem támogatásával szerveztem Párizsban a Speak Up szemináriumot, ahová mindig 14–16 fős kis csoportokat hívtunk meg. Minden országból csak egy résztvevő volt jelen, hogy valóban nemzetközi és sokszínű környezetet teremtsünk. A csoport három interaktív és intenzív napot töltött együtt. Eleinte mindig észrevehetőek voltak a különböző kulturális különbségek, de a közösen eltöltött idő során ezek fokozatosan elhalványultak. A harmadik napra a résztvevők már összehangolt csapatként működtek, kapcsolatokat és barátságokat alakítottak ki. Sokuk még ma is szívesen emlékszik erre a képzésre, és amikor találkozunk, mindig megemlítik.
A történeted szinte ideálisnak hangzik, de biztosan akadtak benne nehezebb pillanatok is?
A legnehezebb a munka és a magánélet összeegyeztetése volt. Akkoriban három kisgyerekem volt. A legfiatalabb két éves volt, amikor elkezdtem a pozíciót. A munkához sok utazás tartozott a leányvállalatokhoz és a párizsi csapatomhoz. Mindezek ellenére ez az időszak szakmailag nagyon örömteli volt számomra, és élveztem minden percét. A munka egyben a hobbim is volt.
Három év után kezdtem kimerülni, és Frédérique nyugdíjba vonulásával én is úgy döntöttem, hogy tartok egy kis szünetet. Itt ismét nagyra értékelem a vállalatot – a fizetés nélküli szabadság egyáltalán nem jelentett problémát. Szükségem volt arra, hogy időt töltsek a családommal, és új dolgokat próbáljak ki.
Az a „valami új" a te esetedben a kozmetikai szalon volt. Hogyan reagált a környezeted, amikor megnyitottad?
Összességében nagyon pozitívak voltak a reakciók. A családom és a legközelebbi barátaim egyáltalán nem lepődtek meg. Hozzá vannak szokva, hogy időről időre valami újat tanulok, így csak várják, mi következik.
Ha nem a szalon lett volna, akkor valami más új kihívás.
Nálam egyszerű a képlet: mindig volt hobbim. Zöld övem van taekwondóban, két éven át tanultam spanyolul és japánul, részt vettem coaching képzésen, van pszichoterápiás alapképzettségem, és okleveles kozmetikus vagyok.
Ezek közül ma már semmit sem csinálok aktívan, és spanyolul vagy japánul sem beszélek, a tanulás öröme mindig óriási volt számomra.
Jelenleg kezdő menhelyes cicatartó vagyok, és a főzés lett a hobbim. Szakácskönyveket gyűjtök és kísérletezem a konyhában.
Mit tanultál az emberekről a kozmetikai szalonban?
A kozmetikus gyakran coachként és terapeutaként is működik. Fontos, hogy meghallgassuk az ügyfelet, és ha lehetséges, 90 percig biztosítsuk neki a jó közérzetet és a kikapcsolódást. Az aktív hallgatás HR technikáit is alkalmazzuk, de számomra teljesen új volt a fizikai munkavégzés, ráadásul más ember személyes terében. Eleinte szokatlan volt, de idővel előfordult, hogy a kliensek annyira ellazultak az arckezelés alatt, hogy elaludtak.
Milyen belső hozzáállással tértél vissza a TotalEnergieshez a szabadság (sabbatical) után?
2020-ban, egy fél év szabadság után az akkori igazgató megkért, hogy segítsek új HR-menedzsert keresni. Néhány napnyi kapcsolattartás után végül magamat ajánlottam a pozícióra. Nagyon örültem, hogy visszatérhettem. Rájöttem, mennyire hiányoztak a kollégáim, a nemzetközi környezet és maga a munka, amely a koronavírus miatt jelentősen megváltozott.
Korábban említetted a pszichoterápiát is. Segít valamilyen módon a mindennapi munkában?
A pszichoterápia eredetileg inkább nyugdíjas tervek része volt számomra. Beiratkoztam egy két és fél éves távoktatásos képzésre, de közben kiderült, hogy ez a terület nem igazán illik hozzám. A páciensek többsége ugyanis súlyos pszichiátriai diagnózissal küzd, mint például skizofrénia vagy személyiségzavarok. A terápia gyakran csak kiegészítője a gyógyszeres kezelésnek. A gyógyulás nem mindig lehetséges, a cél inkább az állapot stabilizálása.
Te inkább a megoldást keresed, vagy a helyzet javítására törekszel?
Így van. Rájöttem, hogy nekem az szerez örömöt, ha embereket kísérhetek nehéz helyzetekből való kilábalásuk során, legyen szó családi problémáról, betegségről, válásról, munkahely elvesztéséről vagy gyermeknevelési nehézségekről. Ott szeretek lenni, ahol várható valamilyen előrelépés, akár tartós javulás is. Ezért fordultam a coaching felé.
A coaching szemlélet tovább erősítette bennem bizonyos meggyőződéseimet. Például új munkatárs felvételekor mindig mérlegeljük a tudását, készségeit, tapasztalatait és személyiségtípusát, hogy valóban illeszkedjen a csapatba. Ugyanakkor soha nem kényszerítenék rá egy vezetőre egy általam preferált jelöltet.
A coaching a magánéletedben is hasznodra válik, nem csak HR-menedzserként?
Mindenképpen. A coaching képzést tulajdonképpen mindenkinek ajánlanám. Az ember megtanul úgy kérdezni, hogy ne befolyásolja a másikat a saját véleményével, hanem segítsen számára különböző nézőpontokat felfedezni egy adott helyzetben. A coaching megtanított arra is, hogy elfogadjam mások döntéseit akkor is, ha én magam teljesen másképp cselekednék. Ezt a szemléletet a családban, a gyermekeimnél is elkezdtem alkalmazni, és kiválóan működik.
Apropó, család. Ma hogyan tekintesz a munka és a család egyensúlyára?
Köszönöm a kérdést. Sok nő kerül abba a helyzetbe, hogy mérlegelnie kell, hogyan egyeztesse össze a munkába való visszatérést a gyermekekről való gondoskodással. Úgy gondolom, hogy ez minden esetben egyéni döntés, amit nem lehet általánosítani.
A fiatalabb fiaimnál hat hónap után tértem vissza teljes munkaidőben dolgozni. Nem kényszerből, hanem saját döntésből, és ma is ugyanígy tennék. Az otthon töltött, „főállású" anyaság rendkívül kimerítő. Szerető édesanya vagyok, és a család áll nálam az első helyen, de szükségem volt egyfajta szellemi feltöltődésre és kiszakadásra.
Ez ugyan azt jelentette, hogy teljes munkaidős bébiszittert kellett fogadnunk, ami a fizetésem jelentős részét elvitte, de a gyerekek szerették, és hihetetlenül sok mindent elvégzett. Gondoskodott a legkisebbről, elhozta a nagyobbakat az óvodából és a napköziből, uzsonnát készített nekik, kivitte őket a játszótérre, közben pedig otthon rendet rakott, mosott, vasalt és meleg vacsorát főzött. Nem tudom, hogyan csinálta, de amikor hazaértem a munkából, elégedett gyerekek, rend és frissen főtt étel várt, így a nap hátralévő részét az egész család nyugodt, harmonikus légkörben tölthette együtt.
Nyíltan kimondom, hogy sokkal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam így, mint amikor otthon voltam a gyerekekkel. Sikerült megtalálnom a számomra ideális egyensúlyt a munka és a család között.
Milyen tanácsot adnál azoknak a nőknek és férfiaknak, akik úgy érzik, választaniuk kell a karrier és a család között?
Mindenkinek azt tanácsolnám, hogy a saját érzései és igényei szerint döntsön, ne mások véleménye alapján. Ha egy szülő örömmel végzi a munkáját, és hiányozna neki, akkor a családi életet ennek megfelelően lehet megszervezni. Véleményem szerint a harmónia akkor sem alakul ki, ha a szülő úgy érzi, hogy feláldozza magát a családért.
Mit tanácsolnál azoknak, akik úgy érzik, „rossz" a munkahelyük?
Ne maradjanak ott hosszú ideig. Ha tudják, hol a számukra megfelelő hely, induljanak el felé. Ha nem biztosak benne, érdemes néhány coaching-ülést kipróbálni, amelyek új perspektívákat nyithatnak. Nagy kár lenne az életet elégedetlenségben elpazarolni.
Tudod, hogy egyszer mit szeretnének majd csinálni a gyerekeid?
Mielőtt részt vettem volna a coaching-képzésen, az volt a képem, hogy jó lenne a gyerekeket valamilyen irányba terelni. Olyan területre, amelyhez tehetségük van, és amely biztos megélhetést nyújthat számukra. Ebben a szellemben reméltem, hogy legalább az egyik gyerek átveszi a férjem fogorvosi rendelőjét, és talán kicsit bővítenénk is egy kisebb klinikává, ha a testvérek együtt dolgoznának.
A coaching-képzés után azonban elkezdtem többet kérdezni a gyerekektől arról, mi érdekli őket igazán. Most különböző tanulmányi és munkalehetőségeket beszélünk át. Tudod mi lett a vége? Valószínűleg senki sem veszi át a rendelőt. Nem érdekli őket az orvostudomány.
A lányom jelenleg harmadéves, Multimédia szakon, és fontolgatja a továbblépést a Design menedzsment szakra. Mellékállásban a Külföldi Kapcsolatok Házában dolgozik marketingesként, videókat vág és tartalmat készít a közösségi médiára.
A középső fiam műszaki gimnáziumba jár, de vonzza a történelem, olyan történészi pályát képzel el, mint Indiana Jones.
A legfiatalabb, tizenkét éves fiam pedig hollywoodi színész szeretne lenni. Jelenleg forgatókönyveket ír és amatőr filmeket készít a barátaival. Nekem is ígért egy szerepet!
Mit gondolsz a hétvégi munkáról?
Úgy gondolom, hogy a munkáltatónak nem szabadna követelnie a hétvégi munkát. Ennek megfelelően kell kialakítani a munkakört. Előfordulhat, hogy hétvégén is elintézek valamit, de nem rendszeresen. A hétvége a családé és a hozzám közel állóké.
